A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig
Márki Sánd

A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél, melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepük s így el sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen használniok. Pedig ebben a kérdésben éppen ők vétnek önmagok ellen, ha az első krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük, hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és franciák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó, kiöntött részéből keletkezett. Feladatunk nem e sár kiszikkasztása, hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való pocsékolását.